Toussaint Louverture, aki 1743-ban ezen a napon született, vezette a fekete felkelést, amely a haiti forradalomban csúcsosodott ki. Ezzel döntő első csapást mért a gyarmatosítás és a rabszolgaság rendszerére.
Toussaint Louverture a történelem évkönyveiben és az Aimé Césaire író által 1960-ban neki szentelt tanulmányban egyaránt két évvel a Bastille megostromlása után, a francia forradalom kezdetén jelenik meg először. 1791 augusztusában, csaknem ötvenévesen lépett a történelem színpadára a Saint-Domingue-i rabszolgafelkelés vezetőjeként.
Az 1743. május 20-án rabszolgaként született gyarmatellenes vezető kezdetben Toussaint Bréda néven volt ismert, az Haut de Cap melletti ültetvény után, ahol élt. Ott lett a Párizsból kiinduló forradalmi eszmék gyújtópontja, amelyek az Atlanti-óceánt átszelve az elmúlt évszázadok egyik legjelentősebb politikai felfordulásához vezettek.
Ez a karibi terület a 18. századi birodalmi rend egyik alappillére volt, és akkoriban a világ egyik leggazdagabb gyarmata. Ám egy olyan országban, ahol a lakosság csaknem 90 százalékát rabszolgák tették ki, az elnyomottak fellázadtak a gyarmati szörny ellen – és legyőzték azt.
Césaire szavai szerint a lázadók nemcsak azt mutatták meg, hogy „az emberi jogok gyakran csak az európai ember jogaira korlátozódtak”, hanem „a gyarmati korszak eltörlését is bevezették az amerikai féltekén”. Az imperialista és gyarmatosító Európa térdre kényszerítette az egész világot; most végre megtört a legyőzhetetlensége.
A rabszolgák forradalma
Toussaint Louverture sokat emlegetett, megfoghatatlan és valóban ellentmondásos személyiség volt, aki az események során világszerte ismertté vált. Az elmúlt évtizedekben újra ismertté vált, nagyrészt C. L. R. James 1938-as klasszikusának, A fekete jakobinusok című művének köszönhetően, amely a 20. század egyik legnagyobb hatású történelmi műve. A közelmúltban sem volt hiány tanulmányokból, amelyek a Saint-Domingue-i forradalom összetettségére és Louverture vezetésének különleges szerepére, pragmatizmusára, katonai képességeire és machiavellista diplomáciájára világítanak rá.
Césaire könyve azonban mérföldkő marad a forradalmi folyamat érleléséhez szükséges „három pillanatról” szóló éleslátó beszámolója miatt. Césaire hosszú ideje politikusként – de költőként, mesemondóként és esszéistaként is – mélyen belelátott a karibi „fehér” hatalom fokozatos megdöntésének ellentmondásaiba. Az ottani események jelentették az első igazi lépést a dekolonizáció hosszú folyamatában, amely 1960-ban tetőzött. Nem véletlen, hogy ugyanebben az évben jelent meg Toussaint Louverture című könyvének első kiadása.
Ahogy James már korábban rámutatott, a haiti rabszolgaforradalom az elvek és az anyagi érdekek közötti égbekiáltó ellentmondást tárta fel. Ha „a rabszolga-kereskedelem és a rabszolgaság volt a francia forradalom gazdasági alapja”, és „egy nagy birodalom és a becsületes elmék rosszul járnak együtt”, ahogy James mondja, a bőrszín köré épített kiváltságok kialakulásában „a fehérek és a mulattok közötti vita volt az, ami felébresztette az alvó rabszolgákat”.
Franciaországban ez a vita 1790. március 2-án robbant ki „a francia parlament történetének első nagy gyarmati vitájával”. Mint Césaire kifejti, ez a „mulattok” nyomására történt, akik a gyarmatosítók követelései nyomán maguknak is egyenlő jogokat követeltek. Amikor figyelmen kívül hagyták őket, az egyetlen kiutat a lázadásban látták.
A későbbi „fekete forradalmat” csak a két korábbi sikertelen kísérlet tette lehetővé. Az első a „fehér” telepeseké volt, akik igyekeztek hozzáférni azokhoz a jogokhoz, amelyeket a Francia Nemzetgyűlés elméletileg „minden ember” számára hirdetett meg, ugyanakkor haboztak a Franciaország szárazföldi részén kívül született személyek esetében, és kizártak mindenkit, akinek sötétebb a bőrszíne, mint nekik: a „színesbőrűeket”, általában a „mulattokat”, akik a telepesek és a rabszolgák vagy volt rabszolgák közötti kapcsolatokból születtek.
Éppen a „mulattok”, a „szabad színesbőrűek” – akiket általában egyáltalán nem érdekeltek a rabszolgák nagy tömegétől megtagadott jogok – lázadási kísérlete adta meg nekik a nagy lehetőséget. Röviden ez a három szakasz alkotja Césaire átfogó tanulmányának három könyvét az Atlanti-óceán mindkét partján 1789 és 1804 között zajló időszakról: „A gazdag fehérek széthúzása”, „A mulattok lázadása” és a „Fekete forradalom”.
„1791 augusztusában Toussaint Bréda – aki három évvel később úgy döntött, hogy felveszi a Toussaint Louverture nevet – a történelem színpadára lépett. Egy olyan színpadra, amelyen élete végéig ott maradt.”
Ennek középpontjában az 1791. augusztus végi napok álltak, amikor a „mulattok” hiába próbálták megragadni a „fekete lázadás” lehetőségét, amikor „számtalan horda, dühvel a szívükben és késekkel a kezükben, lerohanta Saint-Domingue északi síkságait”. Megpróbálták kihasználni a felkelést – és időben megállítani. Ők voltak azok, akik 1793 márciusában és áprilisában megrohamozták a fehér hatalom bástyáit, és ideiglenesen legyőzték őket. Césaire megjegyezte: „A tény az, hogy a feketéknek rövid idő alatt sikerült egy kis, megvetett kasztot, egy pórázon tartott társadalmi csoportot – és a forradalom a történelem mozdonya – olyan osztállyá alakítaniuk, amely a többiekkel szemben érvényesült, és amely nélkül lehetetlen volt uralkodni”.
De néhány elszigetelt hangtól eltekintve, mind a „mulatt vezetők”, mind a franciaországi forradalmárok nem értették elég világosan a problémát, még brutális mennyiségi értelemben sem: a „szörnyű néger problémát”. Párizstól semmit sem lehetett várni, összegezte még egyszer Césaire: „A francia gyűlések sokat beszéltek a négerekről, de nagyon keveset tettek értük”. Azokban a napokban, 1791 augusztusának végén, amikor kétszáz cukorgyár és hatszáz kávéültetvény pusztult el, és fehérek százait ölték meg, a lázadásnak akkor bukkant fel egy vezetője, „amikor kitartása révén elérte azt a pillanatot, amikor felkeléssé válhatott”.
Egy ember, egy legenda
1791 augusztusában Toussaint Bréda – aki három évvel később úgy döntött, hogy felveszi a Toussaint Louverture nevet – a történelem színpadára lépett. Egy olyan színpadra, amelyen élete végéig maradni fog. Césaire művében epikus terjedelemben jelenik meg, olyan hevülettel, amely a Négritude költő egész életművét áthatja:
„Egy gazda kocsisa volt, Bayon de Libertas, a Noé grófhoz tartozó Bréda birtok jogos intézője – innen kapta egy időre a Toussaint nevet: Toussaint Bréda, más néven Louverture. A 48 éves férfi tudott írni és olvasni, és elszántsága és szellemi fölénye miatt bizonyos tekintélynek örvendett társai körében. Értékes újonc volt a lázadás számára. Olyannyira értékes, hogy nem lehetett túlbecsülni a jelentőségét. Azzal, hogy az „öreg Toussaint”-t a soraikba fogadták, a lázadók úgy gondolták, hogy egyfajta Nestort üdvözölnek. Valóban vezető volt, mégpedig olyan vezető, akit a lázadás adott magának… Toussaint tapintatos ember volt. Tudta, hogyan kell belépni a színre, és birtokba venni azt anélkül, hogy bárkit is felzaklatna.”
„Amikor Toussaint Louverture megérkezett” – írja Césaire befejezésül –„eljött, hogy szó szerint vegye az Emberi Jogok Nyilatkozatát”. Felvázolva az „erkölcstelen faji előítéleteket”, amelyeket a francia forradalom maga előtt hordozott – sőt, az 1790/91-es viták csak megerősítették a rabszolgaság intézményesítését -, a martiniánus költő megjegyzi, hogy sem a fehérek, sem a cinkos „mulattok” nem tudták volna kirobbantani a forradalmat. Olyan „politikai szellemre” volt szükség, amely meg volt győződve arról, hogy az „egyetemes szabadság” meghódítása „hosszú távú feladat” lesz, valamint „a feketék munkájára, akiknek hagyniuk kellett, hogy ez az eszme a saját fejükben érlelődjön meg, és nem a gyarmatosítók fejében”. És így is történt.
Toussaint Louverture-nak sikerült népét katonailag vezetnie, és egyúttal „a harc közepette nemzetet kovácsolnia”. Az 1790-es évek közepén „Saint-Domingue fekete népének vezetője” született a Karib-térségben: „egy forradalmi vezető, egy olyan ember, aki kapcsolatban áll a tömegekkel, aki új képességeket fedez fel, ahogy az események új feladatokkal bízzák meg. A gondolkodás embere, a cselekvés embere, diplomata, adminisztrátor, mind olyan tulajdonságok, amelyek szükség szerint előtérbe kerültek. Toussaint Louverture mindez volt, és csak borzongani tudunk a gondolattól, hogy zsenialitása, ha az emberek nem veszik észre és nem használják ki, elveszhetett volna a rabszolgaságban”.
„Minden ellentmondása ellenére a Saint-Domingue-i
felkelés volt az első és egyetlen rabszolgalázadás, amely forradalomba
torkollott.”
Az 1794 és 1801 közötti években a Saint-Domingue-i felkelők csapatai Louverture vezetésével a Francia Köztársaság szolgálatába állították magukat. Ez a köztársaság 1794. február 4-én, majdnem négy év halogatás és vacillálás után, a francia forradalomban végül elérte a rabszolgaság eltörlését.
Louverture ambiciózus ember volt (melyik vezető nem az?), ambivalens, sőt ellentmondásos hozzáállással. Többször harcolt különböző zászlók alatt, szó szerint: először monarchista volt, aztán együttműködött két másik birodalommal, a britekkel és a spanyolokkal, végül pedig a francia trikolór alatt harcolt, hogy aztán maga Franciaország árulja el. Ennek ellenére szilárd, megmásíthatatlan és radikális elveket alakított ki, amelyeket 1798 júniusában a Direktóriumhoz írt levelében foglalt össze, amelyben keserűen beszélt a Saint-Domingue-ban látott összeesküvésekről.
Ebben megújítja esküjét, mind a maga, mind a láncaik alól felszabadult férfiak és nők számára. Inkább „eltemetnék magukat a szabadság által újjáépített ország romjai alatt, mint hogy elszenvedjék a rabszolgaságba való visszatérést”. Kijelentette, hogy a rabszolgaság újbóli bevezetése „olyan lenne, mintha megkísérelnénk a lehetetlent; mi tudtuk, hogyan kell minden veszéllyel dacolni, hogy megszerezzük szabadságunkat, mi tudni fogjuk, hogyan kell szembenézni a halállal, hogy megőrizzük azt”.
Toussaint Louverture természetesen nem volt hajlandó lemondani a megszerzett hatalomról, amint azt a Charles Forsdick által felvett történészi vita is mutatja. Ő is olyan ember volt – ez Césaire egyik érve -, aki nem tudta elég gyorsan átalakítani Saint-Domingue gazdaságát, még ha akarta volna sem. A rabszolgák vagy kvázi-rabszolgák kizsákmányolásán alapuló rendszer – amely rendszer sokáig fennmaradt, ahogyan azt a kávébirodalom ma is bizonyítja – és egy új, még ki nem talált rend közötti nehéz és drámai átmenet szakaszában maradt. Megértette azonban, hogy a helyzet az ő áldozatát követeli: „személye, aki minden eseménybe belekeveredett”, akadálya lett Saint-Domingue népének egységének, amelynek területe ismét Bonaparte „konzul” Franciaországának ellenőrzése alá került. Louverture ezért behódolt a franciáknak és lemondott.
Cap-Français-nál partra szállva így szólt a parancsnokhoz: „Azzal, hogy megdöntöttek engem, csak a fekete szabadság fájának törzsét vágták ki Saint-Domingue-ban; de a fa a gyökereiből fog visszanőni, mert azok sokan és mélyen vannak”.
Keserű vég, nyitott jövő
A küzdelem, amelyet az afrikai származású emberek Saint-Domingue-ban mintegy tizenkét éven át vívtak – legyőzve a fehér telepeseket és a francia katonákat, visszaverve egy spanyol inváziót, egy brit expedíciót és egy végső francia támadást – végül jelentős győzelemhez vezetett, amelyet „Fekete Spartacus”, az első „fekete szuperhős” (ahogy Sudhir Hazareesingh történész nevezte) nem érhetett meg.
Minden ellentmondás ellenére a Saint-Domingue-i felkelés volt az első és egyetlen olyan rabszolgafelkelés, amely forradalommá vált, és ahogy Marco Bascetta, az Il Manifesto rovatvezetője hangsúlyozza, „egy független állam születéséhez vezetett, bár egy olyan államhoz, amely határozottan boldogtalan életet élt”.
„Toussaint Louverture és rabszolgákból álló seregének elszántságának köszönhetően a forradalom azt is megtanulta, hogy a szabadság nem olyan erő, amelyet egyszerűen meg lehet állítani, hogy az elnyomottaknak nincs szükségük a zsarnokok engedélyére ahhoz, hogy letörjék láncaikat”.
Toussaint Louverture ma is „a haiti történelem, valószínűleg a karibi történelem központi alakja”, ahogy Césaire írja szándékosan hagiografikus hangnemben és ritmusban: „Bandákat adtak neki, ő hadsereggé alakította őket. Adtak neki egy jacquerie-t, ő forradalmat csinált belőle. Egy népet csinált az emberekből. Egy gyarmatból államot, vagy inkább nemzetet csinált”.
Toussaint Louverture 1803. április 7-én halt meg a franciák fogságában Fort de Joux-ban. Élete néhány hónappal az emberiség történelmének első „fekete köztársasága”, Haiti függetlenségének kikiáltása előtt ért véget, „a fekete és színesbőrű emberek nevében” – akkor, amikor Franciaországban éppen akkor vezették be újra a rabszolgaságot. Az 1794-es rendelet ellenére a rabszolgaság még négy évtizedig érvényben maradt.
Ahogy a forradalmi publicista, Jacques-René Hébert, akit néhány nappal később a terror idején meggyilkoltak, akkoriban mondta: „Remélem, hogy eljön a nap, amikor a föld összes népe, miután kiirtotta zsarnokait, testvéri családot alkot. Talán egy napon a törökök, oroszok, franciák, angolok és németek, ugyanabban a szenátusban egyesülve, Európa összes nemzetével együtt egy nagy konvenciót fognak alkotni. Ez egy szép álom lenne, de meg is valósulhat. Nem hiszem azonban, hogy – ahogy Anacharsis jósolja – Don Quijote-t kellene tennünk, és egyetemes keresztes hadjáratot kellene indítanunk, hogy a szabadságra térítsük azokat, akik még nem méltóak arra, hogy megismerjék azt. Az időn és az észen múlik, hogy egy ilyen csodát véghezvigyen. Kezdjük el mi magunk építeni a szabadságot!”
A francia forradalomnak, „szembesülve a gyarmati kérdéssel”, „meg kellett barátkoznia önmagával” és „azokkal az elvekkel, amelyekből kiindult” – írja Césaire. Tétovázott, ingadozott és végül elnyelte önmagát. De Toussaint Louverture és rabszolgahadseregének elszántságának köszönhetően azt is megtanulta, hogy a szabadság nem olyan erő, amelyet egyszerűen meg lehet állítani, hogy az elnyomottaknak nincs szükségük a zsarnokok engedélyére ahhoz, hogy letörjék láncaikat: Az elégedetlenség lázadássá, a lázadás pedig forradalommá válhat.
Írta: Carlo Greppi
Forrás: Jacobin
